13. A tapolcai vár mókuskája

Üljetek ide körém, és hallgassátok mesémet!

Hol volt, hol nem volt, egyszer a várban élt egy csintalan mókus, aki sok kalibát csinált, megkeserítve a várbeliek életét.

Rendes körülmények között a mókusok az erdőkben, ligetekben élnek magas fák odvaiban. A mi mókusunk, ki tudja, miért egy nap fogta magát, és beköltözött a tapolcai vár magas tornyába, annak is a legtetejébe. Ott ütötte fel tanyáját. Talán várkapitánynak képzelte magát. Eleinte nem sok vizet zavart. Elugrándozott a vár falain, megelégedett a várvédő vitézek elhullatott elemózsiájával Azt eszegette és, amikor jóllakott felszaladt a toronyba és onnan szemlélte a vidéket.

Talán így az élet túl unalmas volt számára. Nem tudta, hogyan üsse el napjait. Lopkodni kezdte a várbeliek dolgait. Hol ez, hol az tűnt el. Senki nem is sejtette, hogy mindezt egy kicsi állat követi el. Sőt ellenkezőleg mindenki másban sejtette a tolvajt. Ezért aztán sokszor olyan veszekedések törtek ki, hogy szegény várkapitány alig bírt rendet tartani az emberei között.

Teltek – múltak a napok, de a tárgyak eltűnésének nem lett vége. Minden nap elveszett valami. Hol a mentéről egy rézgomb, hol egy értékes tárgy, de még az éléskamrát is megdézsmálták. Főleg a drága, ritka gyümölcsöknek kelt lába. Ki tudja hányszor a szakács úgy elagyabugyálta a kiskuktát, ha valami hibádzott az éléskamrában, hogy szegényke másnap alig tudott a lábára állni. Ki más vihette volna el a finom, úri mulatságokra tartogatott mézédes fügét, mint a kiskukta. Neki járt az esze mindig ilyen nyalánkságokon.

A várban senki, sem mert arra gondolni, hogy a tolvaj egy mókus. Ha látták, akkor inkább nevettek rajta, amikor mókásan ugrabugrált a falakon.

Történt egyszer, hogy a király kislányával, a gyönyörűséges királykisasszonnyal ellátogatott Tapolcára. A vár legszebb szobájába szállásolták el a leánykát, édesapja mellette a király részére fenntartott szobában pihenhette ki az út fáradalmait.

A királykisasszonynak rengeteg, értékes ékszere volt. Mindenhová magával vitte azokat. Most sem érkezett a várba nélkülük. A bőséges ebéd után lepihent egy kicsit. Ilyenkor az ágya mellé egy kicsinyke asztalra lerakta az igazgyöngy nyakláncát, az arany, ezüst gyűrűit és a drágakövekkel kirakott fülbevalóit.

Nem tellett bele néhány pillanat és már aludt is, mint a tej. Nyár és nagy hőség volt, ezért az ablakokat sarkig kitárták, hogy friss szellő cirógassa az alvó királykisasszonyt. Ezt használta ki a tolvaj mókus, és belopózott. A kicsi állat egy ügyes mozdulattal elcsente az ékszereket és elszaladt velük a toronyba, ahol elrejtette a többi kincs közé.

Amikor estefelé a királykisasszony felébredt, azonnal kereste ékességeit, de sehol nem lelte azokat. Amint tudatosult benne, mily nagy veszteség érte hisztérikusan felsikított, de olyan hangosan, hogy a vár beleremegett. Az őrök azonnal berohantak. Hamarosan édesapja is megérkezett és aggodva kérdezte:

– Mi történt, kislányom? Miért jajveszékelsz?

–Drága, apám, valaki ellopta az ékszereimet. Nem lelem azokat sehol.

A király iszonyatos haragra gerjedt. Mindenkit kardélre akart hányni. Ilyen szörnyűséges eset még sehol sem történt meg velük.

– Ha holnap reggelig nem kerülnek elő kislányom ékszerei, - mondta – a vár minden lakója halálok halálával fog Szent Péter színe elé vonulni hamarosan.

Szegény várkapitánynak aztán most főhetett a feje. Még csak sejtelme sem volt, kilehet a tolvaj és főleg, hogy vannak az ékszerek. Minden katonáját, szolgáját jól ismert. Egyikről sem tételezte volna fel, hogy ilyen aljasságra vetemedne. Igaz tudta, hogy a várban már történt kisebb – nagyobb tolvajlás, de hogy egy ilyen előkelő vendéget meglopjanak, elképzelhetetlennek tartotta.

Mégis volt sejtése. Nemrég került a vár falai közé egy szolga, egy fiatal legény Jankó. Senki nem tudta, honnan jött és mit csinált eddig. Befogadta, mert megsajnálta a legényt. Olyan ágról szakadtnak látszott. Nem akarta, hogy egy ilyen ifjú elkallódjon. Ha jól viseli a dolgát még vitéz is lehet belőle.

A vár mindenese lett. Ha kellett itt, ha kellett ott segített. Ezen a nemes napon is a várkapitány azt a feladatot rótta rá, hogy legyen mindenben a királykisasszony szolgálatára.

Ezért csakis ő lehetett az elsőszámú gyanúsított, kinek köze lehetett az ékszerek eltűnéséhez.

A várkapitány maga elé hívatta Jankót és kérdőre vonta:

–Jankó, te loptad el a királykisasszony ékszereit?

Szegény legény égre, földre fogadkozott, hogy ő még nem is látta azokat. Bárcsak tudná, hol vannak, azonnal visszaszolgáltatná.

Nem hittek neki, de hiába forgatták fel vackát, ott nem teltek semmit néhány levetett ruhán kívül.

–Majd a királyurunk kínvallatói kiszedik belőled, hová dugtad az ékszereket – mondta a várkapitány és Jankót a vár legmélyebb tömlöcébe csukatta. Úgy tervezte, hogy reggel majd átadja a királynak, mint veszedelmes tolvajt.

Szegény Jankó szomorúan kuksolt a tömlöc mélyén és hangosan sóhajtozott. Olyan hangos volt ez, hogy még a toronyba is felhangzott, ahol a mókus lakott. Mivelhogy nagyon kíváncsi állat volt, odament a tömlöc kicsi ablakához és lekiáltott.

–Mi a baj, Jankó?

–Nagy a baj kicsi mókus. valaki ellopta a királykisasszony ékszereit, és most azt hiszik, én vagyok a tettes. Holnap reggel visznek vallatni.

A mókus csak most döbbent rá, milyen nagy kalamajkát csinált. Miatta egy ártatlan legénynek kell szenvednie. Valamit kell találni a probléma megoldására. Sokáig törte a kobakját, s végül kisütötte, hogy segít a legénynek. Mindeznek, úgy kell megtörténnie, hogy senki ne tudja meg, hogy ki az igazi tolvaj.

–Idefigyelj, Jankó, ha megmondom, hol van a királykisasszony ékszere, akkor megígéred, hogy meghívsz a lakodalmadba? – kérdezte a mókus.

–Lakodalomba? – nevette el magát Jankó. – Hiszen nincs nekem mátkám.

–Majd elveszed a királykisasszonyt, és boldogan éltek, míg meg nem haltok.

A legény semmit sem értett az egészből. Azt hitte, hogy a mókus bolondját járatja vele. Bánatosan megjegyezte:

–Nem szép dolog tréfálni azzal, akit holnap a király emberei vallatni visznek.

De a mókus nem hagyta abba.

–Bevallom neked, az ékszereket én vittem el, és fent a toronyban őrzöm egy az egyik tetőtartó gerenda alatt. Holnap reggel, mondd meg a várkapitánynak, hogy tudod, hol vannak az ékszerek, és ki a tettes. Amikor a király megkérdi, hogyan hálálja meg, amiért segítségedet, mondd, feleségül akarod venni a királykisasszonyt.

–Ki fogja nekem ezt elhinni? Holnap fejemet veszik.

–Meglásd, mindenki! Csak higgyél nekem! Fejedet meg nem kell félteni. Senki nem fogja lecsapni. Hosszú, hosszú évekig még a nyakadon marad.

Jankó hitte is meg nem is, amit a mókus mondott neki. Végül azt gondolta tesz egy próbát. Mi baja lehet belőle?

Így is tett. Reggel jött a várkapitány a katonákkal, hogy a király elé vezessék a legényt.

–Kapitányuram, tudom kilopta el, és hol vannak a királykisasszony ékszerei.

–Vigyázz Jankó, ha még hazudsz is, a fejed bánhatja meg! – figyelmeztette a várkapitány és a király színe elé vezették a legényt.

–Fenséges királyom, állítólag a szolgám tudja, hol vannak a királykisasszony ékszerei és még azt is tudja, ki lopta el – mondta a várkapitány.

A királlyal volt leánykája is, aki még mindig pityergett, és könnyei közül Jankóra vetett egy pillantást. Nézése elárulta, hogy azonnal megtetszett neki a legény.

–Apám, tegyél próbát! Hátha ez a legény segít megtalálni az ékszereimet! – könyörgött édesapjának a királykisasszony.

–Tehetek – válaszolta elgondolkodva a király -, de ha ott sem leljük meg, akkor Jankó feje porba fog hullni.

Elindultak a vár legmagasabb tornya felé. A legényke szíve a torkában dobogott. Annyira félt, hogy alig bírta vonszolni a lábait. Mi lesz, ha mégis becsapta a mókus és semmit sem találnak a toronyban.

Sok – sok lépcsőn felballagva kinyílt a hatalmas tölgyfaajtó. Sajnos ócskaságokon kívül nem volt ott semmi. A jelenlevők mind azt hitték, amint belépnek a toronyba, mindjárt az ékszerek a szemük elé kerülnek.

–Na, Jankó, hol vannak a lányom ékszerei? Azt mondtad, hogy a toronyban megtaláljuk.

–Fenséges királyom, az ékszerek az egyik tetőtartó gerenda alatt vannak – mutatott fel ujjával a torony tetejébe.

Nosza, mindjárt a király parancsot adott, hogy kutassanak át minden gerendát! Nem telt el egy fertály óra és az egyik katona jelentette, hogy megtalálta a kincset. A királykisasszony örömében ugrándozni kezdett, amikor visszakapta ékszereit.

Tán most, azt gondoljátok, minden jó, ha vége jó. De még nem ért végett a mesém története.

A király nemhogy megdicsérte volna Jankót, amiért segített megtalálni az ékszereket, hanem még iszonyatos haragra is gerjedt.

–Te vagy a tolvaj. Holnap reggel búcsút mondhatsz fejednek – mondta mérgesen, és megparancsolta a katonáinak, hogy fogják le a legényt.

Még a királykisasszony könyörgése sem tudott segíteni Jankón. Amit a király elhatározott, abból nem engedett.

Szegény fiú újból a tömlöcbe került. A bakó azonmód élezni kezdte a bárdját.

–Miért sírsz, Jankó? – hallja egyszer csak a mókus hangját.

–Miért sírok? Miért sírok? – ugrott fel Jankó. – Még kérded? Becsaptál, és holnap reggel a király lenyakaztat. Azzal, hogy megmutattam, hol vannak a királykisasszony ékszerei, azt is bebizonyítottam, én vagyok a tolvaj. Te sem voltál sehol, hogy megvédtél volna.

–Ezért vagyok itt most, hogy segítsek. Tudd meg, a királykisasszony halálosan szerelmes beléd – mondta a mókus.

–Mit érek vele – szomorodott el megint Jankó. – Holnap, amint megcsillan az első napsugár fejem a porba hull és nincs tovább.

– Te csak ezt úgy gondolod. Ne feledd, soha nem szabad feladni. Amikor reggel visznek kivégezni, a bakó megkérdi, mi az utolsó kívánságod? Mondd azt, hogy szeretnéd látni újból a királykisasszonyt. Egy halálraítélt minden kívánságát teljesítik. – mondta a mókus, és ahogyan jött, úgy el is tűnt.

Jankó azt hitte, hogy álmodta az egészet. Ennek ellenére elgondolkodott a hallottakon.

Reggel jött is a bakó és a vesztőhelyen megkérdezte:

–Jankó, mi az utolsó kívánságod?

A legénynek eszébe jutott, amit a mókus mondott neki, és félve kinyögte:

–Szeretném még egyszer látni a királykisasszonyt.

Ezen mindenki nagyon elcsodálkozott, főleg a király. Nagyon mérges lett a kívánság miatt, de még ő sem tehetett olyat, hogy ne teljesítsék a halálraítélt utolsó kérését. Lehívatta a kislányát a szobából a vesztőhelyre, aki álmosan pislogott picinyke szemecskéivel. Ellenben, amint meglátta Jankót azonnal hozzárohant. Ha a király akarta is volna, akkor sem tudta volna visszatartani. Ott állt egymással szemben a két fiatal. Látszott mindkettőjükön, hogy elepednek egymásért. Mert, ami igaz az igaz, Jankónak is tetszett a királykisasszony.

Sokáig álltak ott szemtől szemben és epedve nézték egymást. Közben a bakó már készülődött a munkájához. Ki tudja, mi történt volna, hirtelen nem jelenik meg a mókus a vesztőhely melletti fán. Ott mindjárt ugrálni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet.

A jelenlevők akkor kaptak csak észhez, amikor meglátták az állatot. Szinte egyszerre kiáltottak fel:

–Nem Jankó a tolvaj! Fenséges királyunk, kegyelmezzen meg a fiúnak!

–Kegyelmezzek meg? Nem Jankó a tolvaj? – csodálkozott el a király. – Akkor, ki lopta el kislányom ékszereit?

–Ki lenne más, mint ott az a kicsi állat, a Tapolcai vár mókuskája. Ez a kis ördögfióka, amit csak tud, azt mind elcseni. Mindent zárnunk és csuknunk kell. Ha véletlenül valamit előhagyunk, mókuskánk biztosan ellopja. Bocsásson meg nekünk, hogy erről egészen megfeledkeztünk! – az emberek részletesen elmesélték, hogy a kicsi mókus milyen csínyekkel bosszantotta a vár lakóit.

A király érdeklődve végighallgatta a történeteket, és elnevette magát.

–Valójában Jankónak köszönhetjük, hogy előkerültek az ékszerek – mondta elismerően. – mondd csak fiam, hogyan háláljam meg segítségedet?

Jankó nem sokat habozott. Bátran a király szemébe nézett, és kibökte:

–Adja feleségül hozzám leánykáját, és akkor kvittek vagyunk!

Az ország embere nagyon meglepődött ezen a kérésen, majd a királykisasszonyra nézett, aki kissé szégyenlősen pislogott a legény mellett.

–Lányom, akarsz-e Jankónak a felesége lenni? – kérdezte az apja.

–Igen, édesapám – mosolyodott el a lány. – Nem találhatnék jobb férjet magamnak, mint Jankó. Hiszen ő segített megtalálni ékszereimet. Megérdemli, hogy a felesége legyek.

A király szerette kislányát és nem akart neki szomorúságot okozni. Ezenkívül a Tapolcai vár szolgája ügyes legény volt, akár még jó király is válhat belőle.

Ott mindjárt ki is hirdette, hogy három hét elteltével megtartják a lakodalmat, amelyre mindenki hivatalos lesz.

Lett nagy öröm a várban. A várbeliek a közelgő hetedhét országra szólólakodalomról beszélt. A kicsi mókus sem feledkezett meg Jankóról. Egyik reggel belopózott a szobába és a fülébe súgta:

–Ugye engem is meghívsz a lakodalomba? Meg ne feledkezz rólam, mert akkor csúnyán megbánod!

Itt a vége, fuss el véle!