16. A Kupavár-hegy titka - Somogyvár és Koppány legendája

Egy ködös reggelen a kis Ádám Somogyvárban, a Kupavár-hegy lábánál állt, nagymamája kezét fogva. A hegy enyhén emelkedett a mezők felett, füves és virágos koronával. Madarak köröztek felette, és a szél susogott a fák között.

„Nagymama” – kérdezte Ádám –, „igaz, hogy régen ott állt egy vár?”

A nagymama bólintott. „A régi mondák szerint Koppány vára pontosan azon a dombon állt. Onnan indult a pogány vezér, hogy megküzdjön Istvánnal, aki Magyarország első keresztény királya lett.”

„Koppány nyert?” Ádám szemei tágra nyíltak.

„Nem” – válaszolta halkan a nagymama. „István nyert. És a régi pogány idők lassan eltűntek. Az emberek ma már csak a mesékben emlékeznek Koppányra, de a kastélya már régen eltűnt.”

Ádám felnézett a dombra, és elképzelte a magas kőfalakat, a fa kaput és a bőrpáncélos katonákat. Majdnem hallotta a paták kopogását és a kürtök hangját.

„Akkor miért jövünk ide?” – kérdezte.

„Mert” – mosolygott a nagymama – „ez a domb egy másik történetet rejt.”

Együtt másztak fel a lejtőn. A tetején nem vár állt, hanem régi kőmaradványok: törött falak, mohás oszlopok és az ősi kövek között növő fű. A levegő csendes volt, mintha a domb visszatartotta volna a lélegzetét.

„Száz évvel Koppány után” – kezdte a nagymama – „1091-ben élt egy László nevű király. Ma Szent Lászlónak hívjuk. Bátor és igazságos volt, de volt egy dolog, amit minden másnál jobban kívánt.”

„Egy aranyból készült kard?” – találgatta Ádám.

A nagymama nevetett. „Nem. Egy gyermeket. A trónörököst. Valakit, aki folytatja a munkáját, és megvédi a királyságot utána.”

Ádám óvatosan lépdelt a kövek között. „Talált egy varázsigét?”

„Nem varázsigét” – mondta a nagymama. „Egy szentet. Itt, ahol állunk, Szent László elrendelte egy nagy bencés kolostor építését. Ez lett az egyik legnagyobb kolostor az egész középkori Magyarországon. És a nagy templomot Szent Egyednek – más országokban Szent Gilesnek – szentelte, aki a gyermekért imádkozók védőszentje volt.”

Ádám egy faragott kő mellé térdelt, és letisztította a port. „Tehát minden kő itt egykor a templom része volt?”

„Igen. Barna ruhás szerzetesek jártak ott, ahol most állsz. Imádkoztak, tanultak és dolgoztak. László király pedig remélte, hogy Szent Egyed tiszteletével gyermekért való imádsága meghallgatásra talál.”

„Csak azért választotta ezt a dombot, mert szép volt?” – kérdezte Ádám.

A nagymama szeme felcsillant. „Egyesek szerint azért választotta, hogy eltörölje a régi pogány vár emlékét. Ahol egykor Koppány a csatára készült, László harci kürtök helyett harangok szólását akarta. Kardok helyett imádságokat akart.”

Ádám lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni: a dombot nem harcosok, hanem éneklő szerzetesek borították, a színes üvegablakokban gyertyák fénye ragyogott, és a falusiak reményeikkel és gondjaikkal másztak fel a dombra.

„Honnan jöttek a szerzetesek?” – kérdezte.

„Messziről” – válaszolta a nagyi. „Saint-Gilles-ből, Dél-Franciaországból, ahol Szent Egyed nyugszik. László hívta ide őket. Képzeld el azt a hosszú utat!

Poros utakat követtek, folyókat keltek át, és végül elérték ezt a dombot – magukkal hozva könyveket, dalokat és történeteket.

Ádám egyenesen felállt. A körülötte lévő romok most másnak tűntek – kevésbé régi kőhalmoknak, inkább egy óriási kirakós darabjainak.

„Nagymama” – mondta lassan –, „tehát a lábam alatt Koppány emléke van, felette pedig László álma?”

„Igen” – felelte a nagymama. „És felette a mi emlékünk. Bár a régészek még mindig nem találták meg Koppány pontos otthonát, felfedezték a kolostort, amelyet a történelemre hagyott: a középkori Magyarország legnagyobbját. A vár elveszett, de a történet nem.”

A szél kicsit erősebben fújt, és a kövek között susogott a fű. Egy pacsirta repült fel az égre, és énekelt.

„Mi lesz ezzel a hellyel ezer év múlva?” – kérdezte Ádám hangosan.

„Az attól függ” – válaszolta a nagymama –, „hogy a gyerekek meghallgatják-e a történetét. Attól, hogy emlékeznek-e arra, hogy ez a domb egykor a csata dübörgését, majd az imák suttogását hallotta – és most egy kíváncsi fiú kérdéseit.”

Ádám elmosolyodott. Felvett egy kis kavicsot, és zsebébe csúsztatta, nem kincsnek, hanem ígéretnek.

„Emlékezni fogok” – mondta.

És ahogy lefelé sétáltak a Kupavár-dombon, Somogyvár kövei kissé melegebbnek tűntek az esti fényben, biztonságosan őrizve a királyok, szerzetesek és egy domb történeteit, amely megtanulta a háború helyett a békét választani.