A tó őrzői - Balatoni várak mesés történetei

Egy ködös reggelen a kis Ádám Somogyvárban, a Kupavár-hegy lábánál állt, nagymamája kezét fogva. A hegy enyhén emelkedett a mezők felett, füves és virágos koronával. Madarak köröztek felette, és a szél susogott a fák között. „Nagymama” – kérdezte Ádám –, „igaz, hogy régen ott állt egy vár?” A nagymama bólintott. „A régi mondák szerint Koppány vára pontosan azon a dombon állt. Onnan indult a pogány vezér, hogy megküzdjön Istvánnal, aki Magyarország első keresztény királya lett.” „Koppány nyert?” Ádám szemei tágra nyíltak. „Nem” – válaszolta halkan a nagymama. „István nyert. És a régi pogány idők lassan eltűntek. Az emberek ma már csak a mesékben emlékeznek Koppányra, de a kastélya már régen eltűnt.” Ádám felnézett a dombra, és elképzelte a magas kőfalakat, a fa kaput és a bőrpáncélos katonákat. Majdnem hallotta a paták kopogását és a kürtök hangját. „Akkor miért jövünk ide?” – kérdezte. „Mert” – mosolygott a nagymama – „ez a domb egy másik történetet rejt.” Együtt mászta...

Siófok városától nem messze, a Balaton déli oldalán egy hegy tetején állt egy kicsi vár. Nem laktak benne főurak, grófok és bárók. A fehérkői környék szegényei emelték, hogy legyen hová menekülniük, ha jön az ellenség. Amikor elkészült a vár, az emberek azon kezdtek el tanakodni, miből fizetik ki a zsoldosokat, akik majd harcolnak a falakon. Ugyanis ők nem értettek a kardforgatáshoz és egyéb harci műveletekhez. Különben is, az építkezésre ráment minden megtakarított vagyonuk. Arra már nem jutott pénz, hogy fegyvereket vásároljanak. Minél előbb meg kellett oldani ezt a problémát, mert a hegyeken túl már gyülekezett az ellenség. Az emberek fülébe jutott, hogy a várukat is el akarják foglalni. Még csak reményét sem látták, hogy pénzük legyen. Hiába pislogtak bele a bugyellárisokba, egyikben sem csendült meg egy árva fia aranytallér. Pedig nélküle senki nem fog fegyvert eladni nekik, de még a zsoldosok sem lesznek bolondok ingyen harcolni, életüket adni néhány földművesért vagy ...

Hol volt, hol nem volt, egyszer a devecseri vár kapitányának volt egy csodálatos leánykája Panna. Olyan szép volt, hogy tán az egész országban nem lehetett hozzáhasonlót találni, pedig a magyar lányok szépségét még messzi országokban is ismerik. A leányka már kiskorában is gyönyörű volt, édesapja nagy boldogságára. Mindig büszkén mutogatta, ha vendégek érkeztek a várba. Amint telt – múlt az idő Panna egyre szebb lett, és lassan kapitányuramnak arra kellett gondolnia, hogy egyetlen gyermeke eladósorba kerül, és megfelelő férjet kell keresni számára. Nappal és éjjel szakadatlanul azon jártatta az eszét, ki találjon férjnek? Akárki nem jöhetett ám számításba. A férjjelöltnek daliás, gazdag nagyúrnak kellett lenni. Szerinte tán az lett volna a legjobb, ha maga a király kéri meg a kezét. Egyik szép nyári nap híre ment, hogy a király népes kíséretével Devecser várába érkezik országjáró körútja alkalmából. Mi sem kellett több Panna édesapjának, elhatározta, hogy összehozza lányát ...