8. Gergő és a fűzfafütyülő - A várpalotai vár

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Palota nevű nagy kastélyban , magasan a dombon egy kisfiú, akit Gergőnek hívtak. A várat réges-régen egy Újlaki Miklós nevű bátor ember építette, és sok csatát látott már a vad törökök ellen. Gergő apja volt a vár kapitánya, és mindig a következő harcra való felkészüléssel volt elfoglalva, így Gergő magányosnak érezte magát és nagyon sokat unatkozott.

Gergő gyakran vágyott arra, hogy legyen kivel játszania. A katonák túlságosan el voltak foglalva a kardvívás gyakorlásával ahhoz, hogy odafigyeljenek rá. „Menj el, kisfiú, vagy levágunk a szablyánkkal!” - kiabálták. Még a szakácsnőnek sem volt ideje játszani, aki folyton el volt foglalva a katonák kiszolgálása miatt.

Egy napsütéses napon, amikor a kastély udvarán egy nagy fa alatt ült, Gergő mélyet sóhajtott. Éppen akkor jött ki az istállóból Jani bácsi, az öreg istállós. Sok csatát látott már a maga idejében, és mindenki szerette a várban.

„Unatkozol, Gergő?” Kérdezte Jani bácsi, észrevéve a fiú szomorú arcát.

„Igen - felelte Gergő, kicsit meglepődve, hogy valakit érdekel.

„Szeretnél faragni egy fűzfafütyülőt?” Jani bácsi csillogó szemmel javasolta.

Gergő szíve megugrott az örömtől. „Tényleg? Megcsinálhatjuk?” - kiáltott fel.

„Hát persze! Menjünk a Tarna-patakhoz, és keressünk néhány fűzfaágat” - mondta mosolyogva Jani bácsi.

Lerohantak a hegyről, és némi keresgélés után Jani bácsi megtalálta a tökéletes fűzfát. „Ez az!” - jelentette ki, és összeszedték az ágakat, hogy elkészítsék a sípjukat.

Miközben együtt dolgoztak, Gergő figyelmesen figyelte őket, alig várta, hogy tanulhasson. Ekkor jelent meg Gergő apja, szigorú tekintettel. „Mit csinálsz, Jani bácsi?” - kérdezte.

„Megtanítom Gergőt fűzfafütyülőt készíteni, kapitányom” - válaszolta Jani bácsi.

A kapitány a homlokát ráncolta. „Ez egy haszontalan képesség! Harcolni kellene tanulnia!” - szidta, fogta a sípját, és a vár legmagasabb tornyába rejtette.

Gergő szomorú volt, de elhatározta, hogy visszaszerzi a sípját. Egy kora reggel felosont a toronyba, és megtalálta a sípját. Miközben szorosan fogta, kinézett az ablakon, és látta, hogy porvihar közeledik. De ez nem vihar volt, hanem egy nagy ellenséges sereg, amely a vár megtámadására érkezett!

Gergő tudta, hogy mindenkit figyelmeztetnie kell. Mély levegőt vett, és teljes erőből belefújt a fűzfafütyülőbe. A hang visszhangzott a várban, és felébresztette a katonákat álmukból.

Az apja kirohant, és felnézett a toronyra. „Mi történik?” - kiáltotta.

„Apám, jön az ellenség! Láttam őket a toronyból!”

Gergő gyors gondolkodásának és a sípszónak köszönhetően a katonák még éppen időben készenlétben álltak. Galoppozva vágtak neki az ellenségnek, bátran harcoltak és védték a Várpalotai várat.

Amikor a csata véget ért, Gergő apja már nem volt dühös. Szorosan megölelte fiát, és azt mondta: „Ma megmentetted a várat, Gergő! Mostantól te és Jani bácsi a toronyban maradtok. Ha veszélyt látsz, fújd meg a fűzfa sípod!”

Gergő sugárzott a büszkeségtől. Megtalálta a helyét a várban, nemcsak mint a kapitány fia, hanem mint saját jogú hős.

Így hát Gergő és Jani bácsi a toronyban töltötték napjaikat, vigyázták a várat, és fújták a fűzfafütyülőt, ha bajt láttak. Palota vára biztonságban volt, és Gergő soha többé nem unatkozott.

Itt a vége fuss el véle, kuporodj le melléje!